Petőfi Sándorról sokunknak az juthat eszébe, hogy a költő életében igen jelentős szerepet játszott a szerelem, sőt, életének egyik legfontosabb mozgatórugója volt. Költeményeinek, verseinek fele lányokhoz szól, nőkre vonatkozik, emellett elbeszélő műveinek is majdnem kivétel nélkül a szerelem a fő tárgya.
De nemcsak ő maga lobban látszólag könnyen szerelemre, hanem a viszontszerelmet is ennyire mohón óhajtja és kívánja, érzelmeibe vetett erős hite miatt szinte követeli is. Költeményein látszólag öt szerelem hagyott igazán nyomot, melyek megjelennek a dalokban, ódákban és elégiákban. Mindezek ellenére még mindig érdekes a kérdés, hogy hogyan is látja Petőfi a Nőt, miképpen gondolkodott a nőkről.
Az őrült című versében így ír róluk:
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital.
Tizenhat éves fiatalként Petőfi már szerelmes, mohó és sóvárog, ám vágyának tárgya még nem a versben foglalt démoni nő, hanem egy egyszerű, nemes, szűzies fiatal lány, akiben a fejlődő nőiesség éppúgy megtalálható, mint még a gyermeki báj. Ebben a szerelemben még több helyet foglalt el a képzelet, mint a valóság és a megtestesülés. A költő sóvárgása az elképzelt legszebb nő, saját képzeletének alkotására irányult igazán.
Külön érdekesség, hogy Szendrey Júliát, Petőfi későbbi feleségét szülei és rokonai éppen a költő verseivel próbálták meggyőzni, hogy aki ilyen könnyen és ennyi lánynak ígérte már oda a szívét, az hű és szerető férj később sem lehet. Ez az aggály ugyanúgy megjelenik Júlia naplójában, Petőfi hozzá írt verseiben, illetve ezek a kétségek megjelentek később a házaséletükben is.
Petőfit jellemzi, hogy szerelme tárgyához mindig mély erkölcsi érzéssel közeledik, a szerelemhez mindig a családi élet gondolatát kapcsolta. A nősülés, a családi élet vágya szinte mindig jelentkezik költészetében. A való életben a költő inkább tartózkodó, szemérmes természet volt. Saját maga vallja be, hogy hölgyek társaságában szégyellős, szótlan. Igazán érzéseit csak otthon, egyedül, papírra vetve képes önmagából kiadni. Barátai előtt azonban sosem beszélt szerelme tárgyairól.
Önmagára vonatkoztatva Petőfi semmit nem talált rosszabbnak a szerelem nélküli életnél. Életének világfájdalmas, pesszimista korszakaiból is az új szerelmek gyógyították ki. Csalódásból azonban nem kevés jutott ki számára: mindig csak feltűnően szép, nemes és kiváló lányok keltették fel az érdeklődését, csak őket találta méltónak a személyéhez.
Emellett, nehezen hihető, de nem tudott udvarolni: nem értett a kedveskedéshez és vad volt. Nem volt beszédes, nem ment tehát számára könnyen a társalgás sem. A finom társaság szokásait pedig lenézte, kigúnyolta és egyáltalán nem követte. Őt előbb meg kellett érteni, hogy egy nő valóban szeretni tudja a maga egyszerűségében is.
Azonban abban nem kételkedett, hogy előbb vagy utóbb megleli a tökéletes nőt, aki számára végül Júlia lett. Későbbi felesége iránt hűsége éppoly nagy volt, mint gyöngédsége és szerelme. Gyulai abban az időben így írt róla: „A szilaj ifjúból csendes, hű s a pedánsságig gondos férj lett.” Ritkán látogatta barátait, s nem örült, ha azok nála megjelentek, a házasság után elvonulva élt.
A Nő hivatásáról is megvoltak a saját nézetei: szerelme tárgyát csakis kiváló nőnek tudta elképzelni, ki a férfit szereti és hivatásában emeli jelenlétével. Júliát sohasem dicséri mint írónőt, helyette mindig a szép, lelkes asszonyt, a szerető hitvest magasztalja benne, aki mellett megpihenhet és aki bátorítja.
Érdekes, hogy Júliát a megismerkedésükkor George Sandhoz hasonlítja, ám az írónőről leveleiben jókat nem mond. „George Sand az új világ csodája, s én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. … Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét…” (Úti levelek) Júlia azonban mint írónő, csak Petőfi halála után, az 1850-es években lépett fel.
A költő felfogásában tehát a férfi és nő még lelki alkataikban eltérőek. A méltóság, az erő, a bátorság és az elmélkedés hatalma a férfi tulajdona, míg a nőé az édesség, a báj, a szépség, a lágy érzelmek, a finomság és a tapintat.
forrás: Ferenczi Zoltán: Petőfi és a nő
